HÍVD ŐT VISSZA ! (A Belső gyerekemhez)

Furcsa zajra ébredtem. Hallottam a szívem kalapálását a fülemben. Mi lehet ez? Hajnali három. Az ajtó felől jön. Kimenjek? Még jó, hogy éjszaka is égnek az ablakra tett karácsonyi lámpafüzér fényei. Na jó, amúgy is pisilnem kell..

Az ajtó kilincsén lóg valami. Mi ez? Egy nejlonzacskó? Biztos megint valamelyik gyerek akasztotta oda a vizes uszi cuccot..

De ez mozog! Szent Isten! Lassan lelassul minden körülöttem. Feltolom a szemüvegem. Kicsit hátrébb ugrom, de így nem látok semmit. Elég ijesztő. De mi ez? Agyam még tompa, valahol még az álomvilág küszöbén jár, de a testembe annyi adrenalin pumpálódott hogy két éjjel is rophatnám. Na maradjunk józanok! Nézzük meg közelebbről, végül is nem jött ki semmi a zacskóból. Eddig.

Megint mozog. Egyre elszántabban ficereg. Ránézésre lehet vagy fél kiló. Olyan mintha egy partra vetett hal vergődne. Nem is szeretjük a halat. Lehet, hogy valaki Karácsonyra hozta? Jaj, hülye vagyok, akkor miért tenné a kilincsre?

Legyél már felnőtt! Menj oda, bontsd ki!

Hunyorítok. Közben mozog. jaj nem merem levenni! De olyan élő ez! És olyan csutakos! és egy nejlon van még rátekeredve. Azért nem tud mozogni.. ez egy MACSKA!!

Jaj! Segítenem kéne neki! De hát hogy kerül ide? Nem, nem lesz macskánk. Persze cuki, de én nem akarok takarítani egy állatka után. Úgyis olyan kupi van itt mindig. De ő még mindig csapdában van. Jól van, jól. A többiek úgyis alszanak, kiszabadítom, de mi lesz ha megkarmol? Olyan elesettnek tűnik. Nem lehet ilyen gonosz. Na jó. Megpróbálom kivenni. Hadonászik. egyre ügyetlenebb vagyok, Igazából a bőrömet féltem. Mi van ha nem érti , hogy csak segíteni akarok, és azért akar majd megkarmolni? Már teljesen leizzadtam. de hát mekkora gáz, hogy egy macskát sem tudok kivenni egy nyüves zacskóból? Újabb hajrá és most kiveszem. Szegény, a teste egy még erősebb és vastagabb műanyagba van beakadva, ezért nem tudott kiszabadulni.

Ezt még nehezebb lesz kibontani. Most már nem hagyhatom abba, amúgy is tiszta dzsuva vagyok már. Próbálok meggyőző lenni, miközben nyugtatom, de igazából remeg a hangom, és a kezem is. Nem hinném el magamnak sem. Na leszedtem.

Elég sokkoló pár perc volt. Macska kint, minden oké. Szemetet összeszedem, feltakartok szépen és minden megy tovább. macsekot kiteszem az erkélyre menjen szépen az útjára. Szerinted véletlenül jött hozzád? Nem érdekel. Itt nem lesz macska, amúgy is gyorsnak kell lennem, mert a gyerekek ha meglátják elkezdenek könyörögni itten.

Mire körbenézem sehol a macska, a helyén egy rózsaszín pizsamás, mezténlábas, barnahajú 5 év körüli kislány állt. Nem szólt, csak nézett. Nyugodt volt. Olyan bölcs-féle. Én nem gabalyodtam ki a saját drámámból és még mindig az volt a legfőbb bajom, hogy mihamarabb hang nélkül kitessékeljem. De hát ez egy KISLÁNY! Akkor sem maradhat itt. Felborul a béke, egyébként sem készültem erre. Ő biztos megérti, Nagyon aranyos egyébként. De nem. Szépen megkérem, hogy menjen ki az erkélyre, és ott menjen útjára. Szó nélkül megtette. Kiment. Kint csak állt. Nem sietett. Nem ment sehova. Nem volt szomorú sem. Egyszerűen csak állt. Valószínűleg ő tudja, hogy hol a helye.

Felébredtem reggel. Kilincs rendben, zacskó sehol. Mi volt ez? Ja egy álom! Olyan macsekos. és akkor egy kislány, és akkor várt…………

és én kitettem egy gyereket a hidegbe? Hát hülye vagyok én?

Mama! Hogy lehettél ennyire gonosz? - kérdezték a gyerekek. Tényleg. Miért? Azért hogy a megszokott rend ne változzon- mondtam. Kinevettek. Igazuk van. Ők tudják. Vissza kell Őt hívnom. 

Mert a helye itt van. 

Nálunk. 

Nálam. 

A szí

vem

ben.

Allergia? Ismerkedjünk meg!

 

Kedves Allergiám!

Ma úgy döntöttem, hogy megismerlek. Jól tudom, évek óta élünk már együtt, mindig megbízhatóan ugyanakkor jössz, mégsem ismerlek igazán. Talán hálátlannak tűnök, mert TE mindig itt vagy velem, mióta feltűntél az életemben, én viszont azon töprengek, miként tudnálak elengedni.

Lehet, hogy én hívtalak valamikor? Nem emlékszem pontosan az első találkozásunkra, szinte észrevétlenül lopództál mellém. Ma már egyre erősebb vagy. Emlékszem eleinte lefújtalak, begyógyszereztelek, kiköhögtelek, megkönnyeztelek. Harcoltam veled. Aztán megszoktam, hogy együtt élünk, tudtam mikor vagy a legerősebb, felkészülten vártam megjelenésed. De SOSEM ISMERTELEK IGAZÁN.

Nem is beszélgettünk soha. Ott voltam a születésednél, de nem vettelek akkor észre. Talán azért vagy egyre erősebb, hogy felfigyeljek végre rád? Oké, legyen így. Ismerkedjünk meg!

Mivel nagyon úgy tűnik Én is részese vagyok a te megszületésednek, kezdjük talán azzal, milyen is vagyok én. Ha jobban megismersz, talán én is jobban megismerhetlek.

Ma -ezt Te is jól tudod- allergiás vagyok a parlagfűre, az augusztusban nyíló virágok egy részére, a háziporra, és úgy tűnik egyre több dologra. De nem volt ez mindig így. Kiskoromban ugyan érzékeny gyerek voltam, úgy mondják. Hiába, sokszor becézgettek mimózának. (tényleg vajon a mimózára is allergiás vagyok??)

Mire voltam érzékeny? Amire ma is. A tejes ételeket sosem szerettem, a nagymama lószőr takarójától nagyon kellett vakaródznom, nem tudtam sokáig a napon maradni, mert pöttyös lett a bőröm. 

Mégis, ha az érzékenységre gondolok leginkább a következők jutnak eszembe: 

nagyon fájt, mikor nem hallgatták meg mire vágyom igazán, akkor úgy éreztem, mintha egy messzi szigetről kiabálnék, de senki sem hallaná meg a hangom; 

nagyon rossz volt amikor félreértettek és én nem mertem kiállni az igazamért, - biztos ők tudják jobban, lehet, hogy nem is gondoltam jól, gondoltam egyáltalán valamit?; 

nagyon féltem, amikor a kertben egyedül maradtam, egy örökkévalóságnak tűnt, azt hittem otthagytak - talán én nem kellek senkinek, bajnak vagyok itt; 

nagyon elszomorodtam, amikor a többi gyerek kiközösített és a végén magam is úgy éreztem, hogy igazuk van. Akkor nem szerettem magamat. 

Azután felnőttem, magabiztos talán még sikeres is lettem. Az érzékenységeim és érzelmeim persze maradtak a régiek, de már nem mutatom ki őket. Úgyanúgy fáj, ha a környezetem egyszerűen nem érti meg mit akarok igazán (lehet, hogy én nem kommunikálom ezt megfelelően?), Ugyanolyan rossz érzés, amikor a munkahelyemen nem tudok kiállni az igazamért, mert félek a retorziótól; ugyanúgy félek, ha egyedül vagyok, ezért állandóan valakit szervezek magam mellé; ugyanúgy elszomorít, ha nem vesznek be maguk közé a menő barátaim és rájövök talán igazuk is van, mert nyomi vagyok. Elegem van magamból. 

Allergiás vagyok már magamra!

Ez az! Lehet, hogy Te nem is az első tüsszügési rohamomkor születtél? Hanem már sokkal előbb? Ezt akarod nekem üzenni? Menjek vissza az időben és nézzek rá az akkori fájdalmaimra, hiányaimra? Oldjam az ott keletkezett blokkokat?

Lehet, hogy te azért vagy, hogy minderre rávilágíts? Te szeretsz engem? És ha megoldom a régi ügyeket akkor elengedsz? Lehet, hogy Téged én alkottalak, hogy majd a kellő időbn, amikor elég erős leszek hozzá visszakisérj a múltba, hogy begyógyítsam a saját sebeimet?

Ha így van, akkor  köszönöm Neked. Hol kezdem? Nem tudom. Valahol belülről kellene elkezdeni. Visszamenni az elejére. Van segítség? Biztos! Van hozzá erőm? Most van!

Kalandra fel!

Komlós Zsuzsanna

Blokkpont oldás

www.kineziologia-stresszoldas.hu

Apróbetűs rész: Kineziológusként írtam a a fenti levelet, mindennemű hasonlóság az életemmel csak a “véletlen” műve. A kineziológia a tuti módszer, hogy megszabadulj az allergiádtól? NEM. Úgy érzem az életben nincsenek tuti megoldások. Sokfélék vagyunk, sokféle megoldás létezik számunkra. A kineziológia, mint módszer, egyike a lehetséges kulcsoknak, amivel kinyithatod azt a titkos ajtót, ami mögött megtalálhatod a benned rejlő blokkokat, fájdalmakat, és dönthetsz úgy, hogy gyógyítod azokat.

Bizonyítsa be, hogy nem robot!

Az interneten ügyintézve találkoztam egy jópofa ellenőrző kérdéssel, mi több, felszólítással: Bizonyítsa be, hogy nem robot! Jó polgár lévén, szolgaszerűen beklikkeltem a megfelelő részt, hogy NEM. Majd egy pillanatra elméláztam. Oké, akkor a megerősítő klikkelésen túl ma mit csináltam, amitől úgy éreztem, hogy nem vagyok robot?

Átgondoltam a reggeli rutinszerű teendőimet /akár robot is lehetne/, a munkahelyi tevékenységeim nagy százaléka /bio robot/, bevásárlás, főzés, lecke nézés, fürdetés, fürdés, rendrakás, robot , robot , robot.

Na, álljunk meg! Én egy érző lény vagyok, tele fontos gondolatokkal, érzelmekkel, hogyan is lehetnék robot? Ja, hogy a nap nagy részében begyakorlott, ismétlődő dolgokkal töltöm az időm? Attól még nem vagyok robot! De hogy bizonyítsam be?

Jó, legyen akkor ez az új projekt! Kitűzök minden napra legalább egy olyan tevékenységet, amit egy robot tuti nem csinál. Milyen egyszerűnek is tűnik! Már a tervezgetésnél is akadályokba ütköztem. Miért? Mert, ha valami nem a  mindennapi rutinhoz kapcsolódó tevékenység morzsa felmerült, az a tevékenység biztos, hogy valaki hozzám közelálló személyhez kapcsolódó segítségnyújtás, vagy más életének jobbá tétele lett. 

De én most olyat akarok, ahol ÉN vagyok a középpontban! Ami miattam van. Jó, a másokkal való törődés, mások megsegítése szintén nem robot üzemmód. De merjünk nagyot álmodni! Én olyan tevékenységeket akarok összegyűjteni ami RÓLAM szól, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok robot.

Olyan egyértelműnek tűnik, mégis nagyon nehéz volt találnom bármit is ami - egy átlagos nap folyamán - csak önmagamért való. Talán el is keseredtem egy kicsit, amikor jött a gondolat: mi lenne, ha nem hatalmas falatokkal kezdeném? Fogjuk csak meg az apró részleteket!

Akkor újra. Kezdjük egy átlagos nap vizsgálatával. De most már makróra állítva a blendét.

Igen ! Ez az! Amikor reggel kiléptem a kapun, valahogy megcsapott a tavasz illata. Bár még február közepe van, én mégis úgy éreztem, hogy ez már menthetetlenül tavasz. Az örök remény időszaka, a napsütésé, az „újra életé”. Annyira mámorossá tett ez a gondolat, hogy még legalább két sarok erejéig eltartott! És igen, igazi mély érzéseket hívott elő! Tehát nem vagyok robot! 

Egy pipa.

Napközben a munka során, az internetes böngészések közepette, valahogy a térkép funkcióra kattintottam, egy gyermekkorom helyszínéhez közel eső helyet keresve. Adta magát, hogy ha már van ez az utcalefényképező alkalmazás, megnéztem hát óvodáskorom helyszínét mai képekben. És igen! Megint beütött. Újra átéltem azt, hogy milyen jó, hogy fél utcahossznyira laktunk a játszótértől, így nagyon hamar haza tudott vinni az Anyukám az ölében, amikor elestem, és elvágta a térdemet egy üvegszilánk. Újra éreztem azt a kíváncsisággal vegyes szorongást, amikor először mentünk az oviba, és bizony most felnőtt szemmel láttam azt a sarki kocsmát is , ahol Apukám néha elbújt a hétköznapi gondok elől. Újraéltem egy picit a múltat. Tudja ezt egy robot? 

Két pipa.

Délután, az utca zaját kizárva, bedugaszoltam a füleimet, és felcsendült a kedvenc dalom, jó hangosan. Úgy lépkedtem, mintha egy videoklipben meneteltem volna, a táj csak miattam haladt el mellettem, én voltam a főszereplő, amíg szólt a 3 perc 40 másodperces dallam realitás. Szinte lebegtem! Na robotkám, tudsz te ilyet? 

Három pipa.

Nem, nem mindig ilyen felemelő és nosztalgikus rózsaszín felhőben élek én sem. Mert amikor szomorúság van, vagy félelelem van, vagy csalódás van, amikor „xart csavartak a palacsintába” , mert van ilyen is (bár igyekszem a legtöbbet megtenni, egyre kevésbé húzzon le), szóval ha ez van, akkor legalább az vigasztal, hogy ezek a megélések is nagyon belülről jönnek és elmehetnek a remegésig, sírásig. Na de szokott sírni egy robot? Hopp! 

Négy pipa

És a pipák gyűlnek szépen kéz a kézben.

Amikor úgy igazán kapcsolódom ahhoz a bennem lévő őszinte érzőlényhez (van, aki belső hangnak, Belső Gyermeknek, Én-nek , stb. nevezi) az semmihez sem hasonlítható. Nagyon igaz, nagyon mély és mindig biztosan lehet tudni, hogy kapcsolódunk, mert akkor igazán ÉRZÜNK. Na, ilyenkor egészen biztosan tudom és ÉRZEM, hogy nem vagyok robot!!

Egyre inkább megkönnyebbülök, mert tudatosan figyelve, szépen össze tudom szedegetni ezeket az ÉLET-ÉRZŐ morzsákat. Egyre többet és többet. Ahogy gyűlnek, már nem is kell annyira nagyon figyelni, magától jelez a kis benti ketyere, hogy megint történt valami „antirobotikus”. Úgy tervezem, hogy egyre hosszabb ÉRZŐ lávafolyamokat élek meg, ami kiszorítja azt a zavarbaejtő kérést, hogy bizonyítsam be..hogy.. NEM VAGYOK ROBOT!!!

Blokkpont oldás 2015 HD 720p 1

A megmondóember, avagy hogyan vetkőztem le a szkepticizmust

Olyan családban nőttem fel, ahol, ha valakinek az ismeretségi körben migrénje volt, arra azt mondták: "Nem tudja úri dolgában mit tegyen!"   Vagy : " de sok ideje van magával foglalkozni! ". Nálunk bezzeg sosem volt migrén ( kerültük az "úri" betegségeket). A családi hitrendszer mellet gyerekkorom társadalma ( jó kis  hetvenes évek egyen szocializmusa) sem éljenezte az átlagostól eltérő megoldásokat. lásd: iskolaköpeny, egyen nyakkendő, valamint az üzletek polcain fellelhető cikkek ugyanolyansága sem engedett nagy teret az „egyénieskedésnek”.

Kora ifjúságomban, amikor már beférkőzött kis hazánkba egy-egy külföldről érkezett ruha ( első Martens cipőm ), vagy illat ( Limara, Impulse..) netán gondolat, nos ekkor hallottam először az alternatív gyógyászatról, ezotériáról, asztrológiáról.

Huszonévesen is, rajongó típus lévén, szerettem utána olvasni egy–egy témának, kedvenc együttes, szövegek, ezek kapcsán hallottam már akkor szabadkőművesekről, a csillagokról, misztikus dolgokról. Ugyanakkor nagyon erősen munkált bennem az otthonról hozott „józan paraszti” hozzáállás a dolgokhoz, kis adag bizalmatlansággal keverve.

Szóval, ilyen fele-fele módon, hívő-nem hívő hozzáállással jutottam el először természetgyógyászhoz. Miért? Úgy gondoltam, hogy az akkori kérdésemet (vajon egészséges babám lesz-e, ha nem tudva a fogantatás tényéről, a babavárás első heteiben brutál erős gyógyszer szedtem…)csak egy természetgyógyász válaszolhatja meg.

A Választ persze nyilván csak a magasabb Erők tudhatták, de akkor jó ötletnek tűnt, hogy a váll lapogatással járó megnyugtató optimista elbocsátást: „Minden rendben lesz”, egy természetgyógyásztól kérjem. Valahol azt akartam, hogy a holisztikus szemléletű orvos, tudjon mindent ami a testen túl mutat. Milyen kedves gyermeki gondolat, szinte mágikus elképzelés azt hinni, hogy egy bizonyos szakmát végző embertársunk bármivel is többet tudhat a jövőről, a sors akaratáról mint akár mi.

Mi történt ott? Nem győzött meg. A rendelőbe lépve egy kedves recepciós hölgy fogadott. Nem tudtam nem arra gondolni folyamatosan, hogy ez talán a nagymama régi lakása volt valaha, most épp rendelőnek berendezve, de egy-egy majolika tányér ott maradt a falon, talán még nagyi régi cipői is ott lapulnak a kis komódban, és a szebb napokat is látott tölgyfa asztal kikéri magának, hogy alárendelt módon egész nap a fémszínű biorezonancia mérő otromba alakjával vállaljon sorsközösséget.

Az orvosi szobában , fehér köpenyben, ahogyan azt orvosoknál illik, várt a természetgyógyász. Információ gyűjtés alatt, egy betanult kérdés sorozat kérdezz-felelek játékába kerültem. Nem, nem kifejtendő kérdések voltak, inkább olyan,igen-nem jellegű. Hogy rólam mit tudott meg a kedves doktor, nem tudom, de első körben kaptam egy tájékozató jellegű kiselőadást a mozgáshiány káros következményeiről, a vitaminhiány pótlás szükségességéről, és egyéb általánosan talán legtöbbünkre vonatkoztatható „wellnes” hiátusról. Nem baj, gondoltam, most jön az ingázás, az majd megmondja a tutit.

Ő ingázott, én azon erőlködtem, hogy ellazuljak, de ebben nem segített, hogy túl közel állt hozzám, és valószínűleg valami fokhagymásat ehetett előtte…

Szóval megpróbáltam, nem ment.

1: 0 a JÓZAN PARASZTI énemnek.

Sebaj, az ösztönös kíváncsiságom az ezotéria, az alternatív gondolkodás és gyógymódok felé továbbra is ott bujdosott a felszín alatt. Számomra továbbra sem volt kérdés, hogy bizonyos álmaim üzennek nekem, mint ahogy az sem volt újdonság, hogy ha erősen gondoltam valakire, aki közel állt a szívemhez és rég láttam, pár napon belül jelentkezett az illető (mit tudtam még akkor a morfogenetikus mezőről?!) Inkább csak éreztem, mint értettem. Peregtek tovább az évek, szolgáltam szépen a „józan paraszti” diplomám révén megszerzett „jó állásomat”. Félreértés ne essék, nagyon is kellett az, megteremtette az anyagi biztonságot, sok emberi kapcsolat, sok barátság, sok tapasztalás ajándéka jutott nekem azáltal.

Családi életemben volt egy törés. Volt párom kérésére, utunk kettéválása előtt, az ő kérésére jutottam el először életemben KINEZIOLÓGUSHOZ!

Egy perem kerület paneljának kis földszinti lakásában, a nappaliban volt a „rendelő”.

Instant diagnózisban megkaptam , számomra ismét klisé gyanúsan, a születés traumát, a kocka  /vagy érem/ két oldalát..bla bla bla….

Ja. Volt izomteszt is.. Nyolcezer. Kétezer kettőben.

Na, gondoltam erről ennyit.

Magamról, Komlós Zsuzsannáról semmit nem tudtam meg (amit eddig ne tudtam volna) Ott a születésnél. Igen. Ott lehetett volna egy picit turkálni. De nem. Neki ennyi elég volt. Nekem nem.

Szóval 2:0 a józan parasztinak!!

Nézőpont magyarázás a kocka oldalaival ide, a „szerelem amúgy is elmúlik” sokszori mondogatása oda, elváltunk. Persze nem a kineziológus miatt…

Most megkérdezheted, hogy ezt miért írom le, amikor én is kineziológus lettem?

Azért, hogy hangsúlyozzam, mennyire számít az ember-ember közti interakció. Lehet, hogy mindkét „holisztikus segítő” a maga műfajában tisztességesen felkészült, de valahogy nem érzékelte, hogy amíg az a bizonyos „szikra” segítő és fejlődni vágyó között nincs meg, addig minden „okosság” pusztába kiáltott szó!

Mi kell ehhez a ráérzéshez?

 Talán empátia, érzelmi intelligencia, vagy egyszerűen odafigyelni a másikra. Elfogadni azt a tényt, hogy minden ember más és más, finom lehelet vékony rezgés, amit meg kellene érezni, és arra összpontosítani. Ha sikerül, akkor talán kiépülhet a bizalom, amúgy meg csak szájtépés.

Persze mindig kettőn áll a vásár. Valószínűleg én, mint fejlődni vágyó, de nem eléggé akaró is ludas voltam ebben. Hiszen bármilyen segítség csak akkor válhat hasznomra, ha teljesen készen állok annak befogadására.

Ma már tudom, mindkét esetben amikor balul sült el az alternatív út felé való kacsingatásom, mindig valamilyen külső „kényszerítő” erő hatására mentem, nem saját meggyőződésből. Sosem a magam jól megérlelt vágya volt ez.

Nem kellett sokáig várni, ez a végy megérlelődött, persze ez sem rögvest, bele a pacekba…

Életem úgy alakult, hogy három okos, szép, kedves…(az összes szuperlatívusz és velejárói) gyereknek lehetek az anyukája. Ennek ellenére egyre erősebben káráltak a hangok belül: „Ennyi?” „Biztos, hogy ennyi, amire születtél?”

Jó kis biztos munka (szép bal agyféltekés feladat.)Szép család. De hol vagyok én? Egy ideig elhessegettem magam magamtól ezeket a zavaró, nyomasztó gondolatokat. Mégsem éreztem tökéletesen jól magam a bőrömben.
"Véletlenül" megüresedett egy hely a barátnőm pszichológusának a naptárában, így "véletlenül" úgy döntöttem, megnézem mit tud.
Próba 3.
Persze "bizalmatlanságom" a mélyről jövő családi hitrendszeremből adódóan még mindig megingathatatlannak tűnt, így hát gondoltam, tesztelésképpen egy "felületesebb" üggyel hozakodtam elő (közben árgus szemekkel figyeltem, hogy vajon Ő lesz-e az, akinek majd kiönthetem a szívem úgy igazán).
Első találka korrekt volt. Szimpi volt a lány, a témára is releváns módon adott tanácsot, de semmi katarzis. Hogy is lehetett volna, hiszen magamról szinte semmit nem osztottam meg vele... Azért a következő alkalomtól nem zárkóztam el. Kineziológiai teszteléssel nézte meg, hogy hol keletkezett az a blokk az életemben, aminek oldásával elindulhattunk végre a fejlődés rögös útján.
Persze ehhez arra is rá kellett jönni (jönnöm), hogy mi a probléma. Mert én a józanparaszti K. Zs. váltig állítottam, hogy nekem tulképp semmi bajom sincs, mert igazából mások mennyivel rosszabbul élnek...stb. Ehhez azért kaptam egy kis Bach virágterápiás rásegítést is. 
Kellet néhány hónap, míg a cseppek hatására, meg persze magam hatására közelebb került a lelkem és az agyam, és végre ki bírtam nyögni, hogy bizony szarul érzem magam a bőrömben. Ezután egy olyan katartikus kineziológiai oldás történt, olyan igazi sírós, amikor találkoztam a bennem élő sérült "belső gyerekkel". Meggyőző volt. Igen végre megadtam magam.
Talán innen datálható, hogy a "józanparaszti" egyre hátrébb képes vonulni, és előre enged ENGEM.

info@kineziologia-stresszoldas.hu